Az anyaság megmutatta, mik lakoznak bennem
Sosem hittem volna magamról, hogy ilyet teszek. A legszelídebb emberek közül való vagyok, halk szavú, türelmes, empatikus, vallásos, vegetáriánus, verseket firkálgató széplélek. Meg egy vadállat, agresszív barom – legalábbis hogy van egy ilyen a mélyben, azt megmutatta számomra (mert eddig még csak a legjobb barátnőmnek mertem meggyónni) az anyaság.

pofon

Az újszülött melletti első időszak alig kibírható
Már a terhesség alatt egyedül maradtam, az apuka az utolsó harmadnál jött rá, hogy talán mégsem neki való ez az egész. Kiköltözött a közös albérletből, szüleim nem élnek már, így a barátok segítettek át az első hetek rémálomszerű időszakán. Mert -és gyanítom, nemcsak- számomra az volt: a szoptatásnál alig bírtam ülni a gátsebtől, a melleim gyulladtak voltak, a baba hasfájós és rosszul alvó. Teljes kimerültségben botorkáltam a szoptatástól a büfiztetésen át a fejésig és újra vissza, lopott alváspercekben vagy a babával a zuhanyzó előtt tusoltam, félkézzel, a rajtam lógó kicsivel csináltam, amit kellett, mindezt mint egy ködös félálomban, az átvirrasztott éjszakák által generált ájulásközeli állapotban.

Valami elszakadt bennem, és megráztam a csecsemőt
A cégemmel úgy egyeztünk meg, hogy próbálok otthonról dolgozni, talán meg tudjuk oldani anélkül, hogy valakit felvennének a helyemre. Reklámszövegeket írtam, elvileg akár működhetett is volna, legalábbis hittem ebben, amikor az újszülött mellől isten tudja, honnan vett erőmmel a kapott munkáknak is nekiláttam. Természetesen a gyakorlat nem változott a cégnél, hiába kapták meg már hetekkel azelőtt a munkát, minden még aznapra, azonnal kellett. Főleg az, amelyiket nem és nem tudtam elkezdeni már reggel óta. A szokásos délelőtti félórás alvás kimaradt a kicsinél, nyűgös volt, ahogy átöltöztettem, újra kellett, cirkuszolva evett, öt perc múlva újra éhes volt, szóval minden, amit Murphy csak kitalálhat, megvalósult. És akkor valami elszakadt bennem, az órák óta ordító, alig 3 hónapos csecsemőt, magasra emeltem és félig sírva, félig üvöltve, hogy „fejezd már be, megőrülök, fejezd már be!”, párszor megráztam. Nem, nem nézett rám vádlón, a sírást abbahagyva, meghökkenve, hogy örökre belém vésődjön az a világcsalódott tekintet. De belém vésődött saját, csecsemőt rázó önmagam „látványa”. Sosem felejtem el azokat a perceket, és sosem bocsátom meg magamnak.

pofon

Aztán még kétszer eljárt a kezem

És bárcsak azt mondhatnám, soha többé nem fordult elő. Most 12 éves a gyerekem, és a rázás után még kétszer megütöttem. Hiperaktív, ADHD-s gyerekről van szó, akiből mintha tíz lenne mindig mindenhol, aki képtelen várni, akinek őrületes akarata van, és rendkívül kitartóan tudja követelni a magáét. Mint ahogy mindkét alkalommal, amikor „eljárt a kezem”, egyszer, amikor négyévesen visította végig egy meg nem vásárolt méregdrága játék miatt a körutat, majd otthon több (!) órahosszán keresztül folytatta a földhöz-verem-magam-üvöltök-ahogy-a-torkomon-kifér magánszámot, másodszor hatévesen tört-zúzott maga körül hasonló okokból, engem sem kímélve. (Félreértés ne essék, teljesen természetes dacreakciók voltak ezek, nem egy folyton-kezelhetetlen gyerek, a valóban nehéz kisgyermekkor után főleg nem). Mindkétszer a fenekére húztam rá néhányat, ám bármi apropója volt is, a következőket magam előtt sem tagadhattam:

Ne legyenek illúzióink, az ütés háttere nem más:

  • a saját dühöm „kiélése” vezérelt, igenis, bántani akartam, a bennem felgyülemlett haragot „levezetni” (és gondolatban hányszor volt ilyen! Szégyellem ma is, de bizony egy-egy hisztinél addig tudtam volna rugdosni, amíg csak hang jön ki belőle. Igen, ilyen vadállat lakik bennem, és ez szörnyű felismerés volt)

  • a hisztik elején még ott volt bennem az empátia, még csitítgattam magam azzal, hogy a gyerek is frusztrált, természetes éntudat kialakulása miatt megy csak a balhé, hogy kicsi és védtelen saját érzelmeivel szemben is, aztán már egyre inkább csak az vált fontossá, hogy a saját idegeim épségét óvjam, és fejezze be

  • pontosan tisztában voltam azzal, hogy egy hisztinél a legfontosabb a felnőttnek nem feldühödni, mégse bírtam mit kezdeni a bennem felfelé kúszó haraggal

  • fizikai erővel próbáltam megoldani egy helyzetet, amit nem tudtam kezelni

pofon

Talán ő megbocsát, ha már én nem tudok 
Csodálom és irigylem azokat, akik sosem ütötték meg a gyereküket. Nekem ennek a három verésnek a bűntudata jutott anyaként, ezekkel együtt tudtam csak a kiskamaszkorig tartó időszakot „átvészelni”. Abba a számos hibába, amit anyaként elkövettem, a legrosszabbak is beletartoznak, az ütlegek, és soha nem hittem magamról, hogy erre vagy az agresszív gondolatokra én képes lennék. Pedig igen, megtettem, és nem is egyszer. Ezt a posztot azért is írtam meg, hogy majd megmutassam a gyerekemnek. Hogy tudja meg, mi minden volt azok mögött az ütések mögött, és hogy sosem tudtam elszámolni velük a lelkiismeretemben – vagy ha valamennyire igen, hát azzal a beletörődéssel, amely az anyasággal jár számomra, és ami azt foglalja magában, hogy olyan hibákat is elkövetek, amelyeket sosem gondoltam volna. Hogy csak így tudom végigcsinálni, hibázva, botladozva, megbánva, bűntudattal. És hogy bocsásson meg érte.